Hevese mozdulatokkal kentem szét magamon a málnás tusfürdőmet majd ugyanilyen durva mozdulatokkal dörzsöltem át minden porcikámat. Aztán bő vízzel lemostam az arcomról is a sminket, majd kiléptem a zuhanyzókabinból. Amilyen gyorsan csak tudtam, megtörölköztem majd elindultam a gardrób felé.
Nagyon zaklatott voltam. Miért kellet annak a nyomorult firkásznak a családomról kérdeznie? Ez az egy dolog az életem gyengepontja…
A gardróbszekrényről lekaptam egy farmert, egy toppot és egy pulóvert. Felvettem még egy piros tornacsukát és hogy ne ismerjenek fel egy piros sapkát és a kedvenc szintén piros Betsey Johnson napszemüvegemet.
Némi pénzt süllyesztetem a farmerem zsebébe majd elindultam kifelé a hotelból. Gyorsan kilopakodtam a hátsó ajtón és elindultam a közelben lévő park felé. Reménykedtem benne, hogy a parkban nem sokan lesznek, hiszen már elmúlt tíz.
Kivételesen megtalált a szerencse és senki nem volt ott. Leültem egy padra, és utat engedtem a könnyeimnek. Halkan szipogva ültem és vártam, hátha történik végre valami. Mindegy hogy mi, csak feledtesse el velem azt, amiről úgy utálok beszélni. De ahelyett hogy végre megnyugodtam volna, még keservesebben és hangosabban kezdtem el sírni.
- Winni? – halottam meg egy hangot a fejem fölött. Fölnéztem és Robertel találtam magam szemben.
- Hm? – reagáltam, majd ránéztem a könnyes tekintetemmel.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Nem! – vágtam rá.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezett megint.
- Nem! - feleltem valamivel lágyabban.
- Jó. Akkor én most leülök és megvárom, amíg megnyugszol.
- Hnm. –reagáltam le.
Egy jó ideig csendben ültünk egymás mellet mire végre megnyugodtam. Igazából nem is tudom miért de, elkezdtem neki mesélni, hogy mi is az ami ennyire bánt.
- 15 éves voltam, amikor a szüleim baleseteztek. Késő este volt és az apám nem látta a kanyartól a szarvast. Elütötték. Az anyám a helyszínen meghalt az apám pedig két nappal később a korházban. A gimi amibe jártam külön óraként oktatott színészetet. És Brixtol-ban volt egy sulik közötti vetélkedő harmadik fordulója. Minden sulinak egy színdarabot kellet előadni, és a zsűri pontozta azt, amit látott. A szüleim egy üzleti út miatt késtek és én dühös voltam rájuk, hogy lemaradnak a színdarab elejéről. A telefonba kiabáltam velük és elmondtam őket mindennek. Nem sejtetem hogy akkor hallom utoljára a hangukat. Ezután a bátyám Adam teljesen kibukott. Szerinte miattam haltak meg, mert ha nem siettettem volna őket, akkor nem is lett volna ez az egész baleset. Ő már 18 volt. Minden megvolt, ahhoz hogy hivatalosan a gyámom legyen, de a bíróság előtt lemondott rólam. Mindenki előtt kiabált velem. Azt mondta, undorodik tőlem, és soha nem akar látni, hogy csak egy hisztis kis picsa vagyok, aki megérdemli, hogy egy nevelőotthonban rohadjak meg.
- Az apám a sznob szülei engedélye nélkül vette el az anyámat így már több, mint 20 éve nem beszélt velük. Mi Adammal úgy tudtuk, hogy nem is élnek. Hát tévedtünk. Két nappal később a nevelő otthonban felkerestek engem és magukhoz vettek. A drága Henrik és Mathilda. Borzalmasak voltak. Egy engedelmes kis fruskát akartak belőlem nevelni. Francia országban, Bordeaux-ban laktunk egy kisebb kastélyban. Egy elit suliba kellet járnom. Abban az időben utáltam a színészetet és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt. Úgy éreztem, hogy ez tette tönkre az életemet. Viszont hogy minél kevesebb időt töltsek a nagyszüleimmel, ki kellet találnom valami elfoglaltságot. Beiratkoztam tehát a suli dráma klubjába. Egy ideig csak muszájból csináltam de aztán egyre többen mondták, hogy milyen tehetséges vagyok. Aztán pedig már csak ennek éltem… - hallgattam el.
- Sajnálom. Nem akarok szánakozni, mert az emberek nem igazán szeretik, de el kell ismernem, hogy nem semmi, amit te végig csináltál. – beszélt halkan Rob. Olyan selymes és bódító hangja volt hogy eléggé elkábultam tőle. Bár ez lehet, hogy inkább azért volt, mert olyan finom illat áradt belőle és az arca is nagyon közel volt…
- Köszönöm. Na, de csináljunk valami értelmeset is. Éhes vagyok. Keressünk egy gyors kajáldát.– próbáltam elterelni a rossz kedvem.
- Tényleg nem vagy semmi. – mosolygott rám.
- Ugye?- nevettem el magam. Belekaroltam és elkezdtem húzni magam után. Miután kiértünk a parkból oda se figyelve magamra összekulcsoltam az ujjainkat és elkezdtem húzni a kivilágított utcák egyike felé. – Tudom, hogy ez hülyén fog hangzani de nekem nincs senkim. Nem sok dolog van, ami boldoggá tudna tenni ezért kénytelen, vagyok mindent megragadni egy kis öröm érzetért. Azt hiszem, ezért vagyok ilyen. Nem csak, azért mert nem akarom, hogy mások tudják milyen életem, van, hanem azért is, mert próbálok a hosszantartó boldogságra törekedni.
- Hosszantartó boldogságra? – kérdezett vissza értetlenkedve.
- Igen. Tudod én sosem voltam család centrikus. Mindig azt gondoltam, hogy majd lesz egy pénzes férjem és bohém élete fogunk élni. Semmi gyerek vagy ilyesmi csupán csak az utazgatás és a féktelen élvezet. – kezdtem el mesélni a tizenöt éves önmagam vágyait.
- De miután elvesztetted a családod rá jöttél hogy a milyen fontos. Igazam van? –fejezte be a gondolatmenetem.
- Igen. Így van. Éppen ezért én szeretnék olyan életet élni, amiben tudom, hogy semmit nem hagytam ki. Az első pont a karrier. – mosolyogtam rá miközben egy újabb zebrán haladtunk át.
- Első pont? –nevetet rám.
- Van egy listám. Szeretnék róla mindent teljesíteni. - feleltem
- Meghallgathatom ezt a listát? – érdeklődött. A furcsa az volt hogy tényleg láttam az érdeklődést az arcán. Nem pusztán udvarias volt, hanem kíváncsi.
- Aha. Amint ettünk valamit, elmondom. – vigyorogtam.
Azt nem mondanám, hogy az utcák kihaltak voltak mert az nem lenne igaz. Elvégre Los Angeles-ben voltunk. De azért nem volt akkora tömeg, mint napközben. Ahogy az utcákat pásztáztam a szemem megakadt egy hamburgerházon. Éppen zárni készültek. Megszaporáztam a lépteimet, ahogyan Rob is. Nem mintha tehetett volna mást hiszen húztam magam után.
- jó estét. – köszöntem az egyik alkalmazottnak miután beléptünk.
- Zárva vagyunk. – felelte azt fel sem nézve a söprésből.
- Igen tudom. De gondoltam velünk kivételt tehetne. Nem igazán biztonságos számunkra az a sok zsúfolt étterem. – már az első mondatomnál felnézett ránk de a többit szinte transzban hallgatta végig. Hát igen. Rob üdítő látványa.
- Úristen. Úgy értem hát… hát persze. Szívesen látjuk önöket. – hebegte a pincérlány.
- Köszi. –mosolyogtam rá.
- Akkor.. izé mit kértek. – mondta a lány hatalmas nagy zavarban miközben a seprűt a falnak, döntötte ő maga, pedig beállt a pult mögé.
- Mindjárt kitaláljuk. – szólalt meg végre Rob is.
- O-oké.- suttogta a lány.
- Én egy cézár salátát kérek kólával és sült krumplival. – mondtam mosolyogva. Reméltem hogy a lány megnyugszik, habár láthatólag majd kiugrik a szíve.
- Csirke vagy pulykamell legyen a salátában? – kérdezte valamivel most már nyugodtabban.
- Csirke. Rob?
- Én egy XXL Hamburgert kérek. Sprite-tal. Köszi. – mosolygott ő is a lányra.
- Már is hozom az italokat. A többire még várnotok kell. – mondta az, majd elindult hátrafelé.
Rob gyorsan leült az ablaktól távol lévő egyik asztalhoz majd várakozóan ránézett. Én csak mosolyogva megráztam a fejem majd megvártam, míg a lány visszajön a két üveggel a kezében. Szó nélkül elvettem tőle majd elindultam a sztárocskám felé.
- Tessék. – nyomtam a kezébe a Sprite-ját
- Na, halhatom végre?– nézett rám hatalmas nagy lelkesedéssel.
- Rosszabb, vagy mint egy kisgyerek. – mosolyogtam rá.
- Tuuuuuuudooooom anyaaaa! – nevetet rám. Olyan felszabadultnak látszott.
- Renben. 1. pont: Karierr. 2. pont: Egyetem befejezése. 3. pont: Szerelem. 4. pont: Házasság. 5. pont: Gyerekek. Ennyi. – vázoltam fel a terveimet.
- És ezt mind véghez akarod vinni? – nézett rám csodálkozva.
- Igen. Neked mik a terveid? – tudakoltam.
- A karrieren túl nem jutottam. – túrt bele a hajába.
- De hát az már meg van. Hiszen híres vagy. A nők álma. – vigyorogtam rá nagyban.
- Kösz. Hát nem is tudom… család? A jó lenne de, egyelőre még nem találkoztam az igazival. Nincs olyan személy az életemben, akivel ezt el tudnám képzelni… még barátnőm sincs… - komolyodott el
- És…Kristen? – kérdeztem rá félve.
- Hát igen. Kristen Stewart. azt hittem, hogy vele minden más lesz, vele eltudtam képzelni a jövőm hosszabb távon is de aztán… ő neki túl sok volt a dolog. Mármint hogy folyton egymás nyakán vagyunk. Azt mondta, hogy neki kell egy kis idő. Aztán pedig újra összefutott az exével. Michaell Angarano-val , és kibékültek. Én meg ejtve lettem. Mármint persze értelmes felnőttek módjára beszéltünk meg mindent de az már két hónapja volt. Azóta nem dumáltunk. – szomorodott el.
- Umm. Bocs. Nem akartam ezt felhózni és főleg nem akartalak megbántani. – mentegetőztem.
- Nincs gond. Jó ezt valakivel megbeszélni. És benned megbízok. – mosolyodott el fájdalmasan.
- Kösz.
- Itt van a kaja.- jött meg a pincér lány.- Esetleg kértek még valamit?
- Egyenlőre semmit, de azért kössz. – fordult a pincérlány felé Rob.
- Oké.
Sóhajtva álltunk neki enni miközben valami vidámabb témára tereltem a beszélgetést. Rob igazán érett volt és számomra furcsa volt az élethez való hozzáállása. Úgy viselkedett, mint egy öregember, aki már belefáradt az életbe. Ez persze már csak azért is volt furcsa, mert az ő 23 életévével egyáltalán nem öreg. sőt. Még csak most kéne igazán élveznie az életet…
El kellet könyvelnem magamban, hogy Robert Pattinson az én egyszemélyes csodám. Ő az én rejtélyem, amit mindenképpen meg kell fejtenem…
